Nemzetközi konfliktusok
2017. július 28., forrás:Egyetemi Élet

A megváltozott nemzetközi rendszer keretei között a biztonsági kihívások döntő többsége nem az államokból indul ki. Az államok belső és külső biztonsága között ma már szinte lehetetlen határvonalat húzni. A jelenlegi biztonsági architektúra „elhasználódott”, azok az alapfeltevések, amelyekre az egész rendszer épült nem létezik többé. Az ellenség nehezen azonosítható, és a nemzetállamok nyújtotta keretek között, az „új típusú” konfliktusok kezelhetetlenné váltak, taglalják az összehasonlító értelmezések.

A klasszikus államok közötti háborúk már kifutó tendenciák, kezdenek elhalni. Régebben állami hadseregek álltak egymással szemben a mai modern államok már nem vívnak egymással háborút, de a harmadik világban még megtalálhatók a konfliktusok.

Nem éri meg háborúzni, mert a nemzetközi közösség általában megtorolja azt. Egy háború sokkal többe kerül, mint amennyit nyerni lehet rajta. Minél fejlettebb egy ország, annál nagyobb a veszteség és az infrastrukturális sérülékenység.
A fegyverek egyre drágábbak (high-tech fegyverek a számítástechnikai felépítésük miatt), így ezt elég kevés állam tudja megfizetni.
A hidegháború óta az Európai Unióban nincs háború, de maga a háború nem tűnt el, csak átalakult. Az államok közötti háborúk helyére olyan konfliktusok léptek, melyeknek nem az államok a főszereplői, hanem az államok fölötti vagy alatti szervezetek. A háború mindig alkalmazkodik az új politikai, társadalmi háttérhez és globálisan kiterjedt.
Államok fölötti szereplőknek mondhatjuk azokat a szervezeteket, melyeket az államok, országok alakítottak ki és hoztak létre. Annak érdekében, hogy közös védelemre törekedjenek, és nagyobb biztonságban érezhessék magukat. Ilyenek például a nemzetközi szervezeteket (NATO és az ENSZ.)
Mint már említettem a másik csoport az államok alatti szereplők. Akik nem kimondottan az ország és a közösség védelmét, biztonságát szolgálják, hanem inkább privatizálni próbálják a területeiket és az abban rejlő energiaforrásokat, ilyenek a helyi diktatúrák, bandák és csoportok.

A második világháború óta az államok nem kiléptek a háborúkból, csak már nem főszereplők benne. Ha az állam lenne a főszereplő, akkor a harcoknak elég hamar vége lenne. Ezeket a modern konfliktusokat nem lehet hamar befejezni, mert ezek a háborúk alacsony intenzitású konfliktusok, melyeknek különböző sajátosságai vannak.  
Ami fontos, hogy évekig elhúzódhatnak, mert egy bizonyos területet több helyi uralom vagy szervezet birtokol, akiknek különböző álláspontjaik vannak.
Ennek a következménye, hogy nem, vagy csak nehezen lehet lezárni a harcokat, és nem azért mert az államok feletti/alatti szereplők profitálnak a háborúból. Tehát mondhatjuk úgy is, mint egy üzleti vállalkozás. A háborúk egyre olcsóbbak lettek, mert az új háború megvívásához elég pár millió dollár, nem kell katonai tudás vagy tapasztalat, csak fiatal férfiak (akiknek nincsenek kötelezettségeik, jó fizikummal rendelkeznek).
A fegyvereknek nem muszáj mindig fejlettnek lenni (menetfelszerelés, Kalasnyikov, bozótvágó), de ez a harcok összetételétől függ.
A nemzetközi konfliktusok leginkább az aranyért, olajért, műkincsekért folynak. De szólhatnak egy politikai rendszer megdöntéséről, vagy a vallásról is.
Az új háborús kezdeményeződések szereplői, úgy tartják fenn magukat, hogy a modern országokkal kereskednek.

Elmondhatjuk tehát, hogy az új háborúk elterjedéséhez sok dolog hozzájárult. A hadseregek régen bürokratikus szervezetek voltak például katonai regulárék. Az új fegyverzeti technikák pedig teljesen átalakították a harcok egészének kimenetelét.
Manapság minden ország ezeket próbálja megvásárolni, hogy járulékos veszteség nélkül egy „gombnyomással” tudjon háborút vívni. A high-tech háború sajátossága, hogy nem csak fegyvereket vesz a hadsereg (egy rakéta célba juttatása komoly technikai feladat), hanem szolgáltatást is.. Ezek az emberek a hadsereg hierarchiájában sem alul, sem felül nem helyezkednek el, nem is katonák, hanem programozó, számítástechnikai emberek. „A ma hadseregei, a tegnap háborúira készülnek föl.”

A hagyományos hadseregeknek manapság már értelmüket vesztették, de mégsem szüntetik őket. A világon több hadsereg is van, amely képes haditevékenységet folytatni: USA, Nagy-Britannia, Oroszország, Franciaország és Kína. A nagyhatalmi pozíciók nem a katonaságtól függnek a korunkban, hanem a gazdaságtól.

Kína fegyvereket gyárt, de nem a saját hadserege számára, hanem eladásra. Ugyancsak elmondható ez más országokról is, hogy fegyverekkel kereskednek, amiket helyi uralmaknak és diktátoroknak adnak el valamilyen ásványkincsért, vagy energiaforrásért.

Az új háborúk sajátosságai abban különböznek a régitől, hogy nem kötődnek nemzetgazdasághoz, anyagi forrásuk nem az államtól függ, általában ott keletkeznek, ahol az államiság intézménye megroppant (nagyon jó példa erre az Iszlám Állam, Irak és Szíria területén). Ezekben a térségekben nem volt erős és demokratikus politikai rendszer, a területeket is több helyi szervezet uralta, uralja még most is.

Az első világháború végéig a háborúk általánosak voltak, aztán a második világháborúban már nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon sok pusztítással jár, és nem éri meg. Az első világháború utáni konklúzió az, hogy minden országnak erősödnie kell. A második világháborúról azt következtetést lehet levonni, hogy le kell állni a háborúzással, mert minden frontvonallá válik.

 A háború egyik vállfaja a polgárháború, de ez még az államok közötti háborúnál is rosszabb, mert ezt nem lehet korlátozni, míg az államok közöttiben van konvenció. Amíg az államok közötti háború lovagias volt, addig a polgárháborúk az államrend elleni lázadásnak feleltek meg.
A partizánháborúk irreguláris erők reguláris erőkkel szembeni összetűzések (gerilla háborúk). Ez a fajta csatározás már jól mutatja a klasszikus háborúk végét.
Az új háborúk sajátosságai, hogy a polgárháború, a partizánháború és az államok közötti háború sajátosságai keverednek benne. Katonai feladatokat szerződéses katonák látnak el, harci feladatokat pedig mások. (Egy katona harcolni tud, nem békét fenntartani, tehát 90% háború, 10% béke).

A háborúkban állandó jelenségként szerepel az erőszak privatizáció, ami irányulhat fentről lefelé, lentről felfelé.

Fentről lefelé: Az állam az erőszak privatizációt átadja más csoportoknak, és a szolgáltatásokat kiszervezik magánkézbe. Ilyenek a biztonsági szolgáltatások. Fejlett országok gazdasági és politikai okokból mondanak le az erőszak monopóliumáról, mivel kényes lenne „a kezüket bepiszkítani” és ezért adják bérbe a fegyelmező, védelmező szolgáltatásokat. A legnagyobb probléma ezzel, hogy nem tudjuk a zsoldosoknak a jogi státuszát megállapítani. Ez egy jogi szürkezóna, nemzetközi egyezmény nem vonatkozik rájuk, hiszen ők cégek szolgálatában állnak. Ugyebár az államot nem lehet teljesen felelőségre vonni, mert nem az adott állam hadseregének katonái.

Lentről felfelé: A gyarmati sorsból felszabadult, nem fejlett országokra jellemző, ahol sosem volt centralizált állam. Mivel állami intézmény sem volt jelen, ezért ami először meggyengült, azaz állami erőszak monopóliuma. Az állam csak egy bizonyos területre koncentrálódott, így másodlagos autoritások gyakorolják az erőszak monopóliumát. Ők a helyi klánok, bandák, szervezetek. Néha állami funkciókat is ellátnak, mondjuk, ha a területet védelmezni kell, de az adott területen lévő gazdasági hasznot is ők hajtják be.

Most, hogy látjuk miben is különbőznek a konfliktusok új formái a régiktől, már csak azt kell megnézni, melyik régióban mennyit költenek katonai kiadásokra, amit az alábbi táblázatban szemléltetek.


Láthatjuk, hogy az Egyesült Államok fordítja a legtöbb kiadást katonai célokra, őt követi Kína a maga 10 százalékával. Donald Trump politikája ezért erősen bírálja azokat az országokat (az Európai Unió területén), ahol a GDP-nek túl kevés százalékát fordítják katonai kiadásokra. Itt azonban feltehető az a kérdéses, hogy a mennyiség, vagy a minőség számít. Hiszen kisebb ráfordítással is fent lehet tartani a békét. Habár a legtöbb harc, háborús konfliktus nagyobb költséggel jár a fejlett országokban, azonban ezek az országok mégsem szenvednek olyan hosszútávú gazdasági következménytől, mint a fejlődő, vagy elmaradott térségek.

Ennek az oka, hogy a fejlett országokban erős a gazdaság, jobban csoportosítják át az adott erőforrásokat egy másik szektorba, míg a fejlődő vagy fejletlen országokban ez kevésbé megoldható.

Egyértelműen elmondható, hogy a békétlenség negatívan hat a gazdaságra, és instabilitást okozhat a politikai rendszerben. A Háborúk mindig nagy kockázattal járnak, hiszen ma már egy esetleges konfliktus teljesen átrendezheti az egész gazdaságot.
A legfőbb veszély az a 21. században, hogy a nemzetállamokra épülő demokráciát, mint politikai rendszert felülírja egy újfajta, globális rendszer, amelyet nem a politika hoz létre, hanem a globális piac irányítói, egy pénzügyi és gazdasági elitokrácia.

-Kozák Norbert-