- Honnan az energia? Adhatnál néhány tanácsot a vizsgákra készülőknek…

  - Én szerencsés helyzetben vagyok: azt csinálom, amit szeretek. Szeretem a munkámat, az ottani kihívásokat, szeretek anya lenni, az írás meg kikapcsol. Alapvetően pozitív életszemlélettel állok neki mindennek, és talán ez segít át a nehézségeken. Ilyen voltam egyetemistaként is. Az én filozófiám az, hogy amivel épp foglalkozol, azt maximálisan tedd. Ha a munkahelyemen vagyok, akkor függetleníteni próbálom magam az anyaságtól, ha otthon vagyok, akkor minőségi időt szeretnék a gyerekekkel tölteni. Amikor az egyetemi vizsgákra készültem, akkor maximálisan beleástam magam a tanulnivalóba. Szóval azt javaslom: vizsgaidőszakban kerülje mindenki a bulikat!

- Voltak előjelei az egyetemen ennek a sokrétű érdeklődésnek? Állítólag zenekarban is láttak...

  - Nem csak az egyetemen, már előtte is megmutatkoztak ennek a nyomai. A vegyipariból szavalóversenyre, Kazinczy Szépkiejtési Versenyre járni nem volt egy szokványos dolog. Mindig is az irodalom felé kacsintgattam, pedig nem ez volt a szakom. Mérhetetlen tudásvágy volt és van bennem, Nem voltam az a „tarisznyás típus”, nem tudom mostanság van-e még ilyen kategória, és igen volt egy zenekarunk, bár zenénk nem igazán, hangunk még úgysem, de ez a sztori véletlenül épp bekerült az első regényembe némi átalakítással. Vicces történet…

- Debreceni egyetemistaként hogyan képzelted el a jövődet? Mit gondoltál a negyvenéves Papp Csilláról?

  - Fiatalon én soha nem a karrieremről szőttem álmokat, valahogy úgy éreztem, hogy ha maximálisan odateszem magam, akkor nem lehet gond. Az egyetem alatt végig dolgoztam különböző diákmunkákban. Bármit elvállaltam, mindig elégedettek voltak velem a munkaadóim. Kóstoltattam parasztmájast és kérdőíveztem Budapesten, semmi nem fogott ki rajtam. Ezek a munkák mind arra voltak jók, hogy tudjam, mit nem akarok hosszútávon csinálni. Sokkal inkább foglalkoztatott, hogyan alakul a magánéletem. Úgy képzeltem, hogy negyven évesen lesz három gyermekem, egy szerető férjem, és egy szuper munkám. Nagyjából így lett. A regénykiadás misztikus álom volt!

- Íróként a férfi-nő viszonyra, illetve úgy általában az emberi kapcsolatokra fókuszálsz. Mi az, amit debreceni egyetemistaként teljesen másképp, másnak gondoltál erről, mint manapság?

  - Nem gondoltam semmit másként. Az én értékrendem alappillére, - amit otthonról hoztam- az a hagyományos családmodell. Én mindig is ebben gondolkodtam. Az emberi kapcsolataimban mindig az őszinteségre és az egymás elfogadására törekedtem. Ezt korábban is így gondoltam. A barátság fontosságáról, a testvéri kapcsolatról, a munkahelyi lojalitásról írtam is. A regényben lévő gondolatok hűen tükrözik az álláspontomat, ami nem változott az évek alatt csupán némileg alakult, fejlődött velem együtt.

- Mi jut eszedbe elsőként, amikor meglátod a Debreceni Egyetem főépületét?

  - Naponta jövök az Egyetem sugárúton hazafelé, és a kedvenc útszakaszom, amikor szemben autózom a főépülettel. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Nyilván nem nosztalgiázom minden nap, de gyakran érzem, hogy az az épület egy kicsit az enyém is. A legjobban azt szeretem, amikor a gyerekekkel sétálunk a szökőkút előtt és ugyanoda ülünk le, ahol egyetemistaként ücsörögtünk az előadások után. Minden ilyen séta alkalmával feltöltődöm.

- Rengeteg nő esik kétségbe, ha priorizálnia kell a jelenlétét a mindennapokban a munka-család viszonylat tekintetében. Van erre esetleg valamilyen recepted?

  - Mondhatnám, hogy van, de nincs. Én is csak szeretném ezt jól csinálni, és van, hogy sikerül, meg van, hogy nem. Igyekszem előre megtervezni a hetet, egyeztetni a család összes tagjának a programját, néha úgy érzem, mintha valami logisztikai menedzser lennék. Ki viszi az ovist reggel? Ki hozza haza? A kicsivel ki menjen sétálni? El kell menni a gyógyszertárba, kenyér is kellene. Ha aznap a tíz órás megbeszélést át kell tenni kettőre, akkor az egész napirend borul és jön az újratervezés. Szerencsére ez a ritkább. Megfelelő segítséggel és tervezett napirenddel egész jól el lehet boldogulni. Ahogy mondtam: én a minőségi időben hiszek. Olyan ez, mint a vizsgaidőszakban megtervezni mikor miből vizsgázzunk, csak élesben minimum nyolc szak tárgyait kell összeegyeztetni.

- Az egyetemtől számos fontos útszakaszon át az Alföld Televízió vezetői székéig vezetett az utad, most is egy újságnak nyilatkozol: milyennek találod a média világát?

  - Ezt hosszan tudnám fejtegetni, de inkább azt emelném ki, hogy manapság a fiatalok nagy része az érvényesülést a médiában képzeli el. Sokszor hallom ezt: „A médiában szeretnék dolgozni!”. Ilyenkor mindig mosolygok magamban, és kíváncsian felteszem a kérdést: „Miért is?”. Ez nem egy könnyű munka, és nem a csillogásról, celebeskedésről szól. Itt kőkemény háttérmunka kell ahhoz, hogy egy színvonalas produktum létrejöjjön, és ez tehetséget, kitartást, és sok-sok munkával töltött időt igényel. Erről ritkán lehet hallani. A fiatalok nagy része keveset olvas, nincs szókincse és nem tud helyesen írni. A híradóban nem használunk emojikat, és olyan rövidítéseket, hogy LOL, meg hogy vmi. Szóval én azt tanácsolom azoknak, akik a médiában szeretnének dolgozni, hogy olvassanak. Mindegy milyen regényt: sci-fi, romantikus, történelmi vagy önismereti témájút, de ez az, ami fejleszt és hozzátesz az életünkhöz.