A Fesztiválszervezõk Országos Egyesületének éves közgyûlésének elsõ napirendi pontja mindig az adott év rendezvényeinek alapos kiértékelése. Jó, ha egy buli megáll a lábán, jó ha új szponzorok kerülnek elõ, jó, ha minden fellépõ idõben érkezik és pontosan játssza le koncertjét, de a legjobb az, ha a látogatók közül mindenki örömmel vegyül el a forgatagban és minden nap végén elégedetten távozik.

A tizedik - július 19-tõl 23-ig tartó - Campus Fesztiválon elõreláthatólag sok-sok tényezõ együtt lesz majd ahhoz, hogy fiatalok és kissé idõsebbek, nagyok és kicsik, nõk és férfiak egyaránt kedvükre szemezgessenek a programból.

Hallottak már a ködös Albionból érkezõ csodagyerekekrõl? Belegondolni is nehéz, hogy a The Prodigy huszonhét éves múltra tekinthet vissza. Ez még gombócból is sok, ahogy a mondás tartja, de ez lényegtelen. Az azonban nem, hogy a Keith Flint, Liam Howlett és Maxim Reality nevével fémjelzett csapat az elektronikus tánczene történetének megkerülhetetlen bandája. Azon kevesek közé tartoznak, akik még fénykorukban, 1996-ban felléptek nálunk a Sziget Fesztiválon. (Meg már 1995-ben is, egy önálló koncerten.) Akkoriban minden táncos partin az õ zenéik mentek, s bár a kétezres évekre kissé talán kikoptak a köztudatból, õk készítették elõ a terepet sok mai elektronikus huszárnak. Húsz éve nem volt kult-film, amibõl kimaradtak volna, klipjeik és lemezeik elismerések tucatjait söpörték be.

Az eredetileg Liam Howlett szólóprodukciójaként indult projekt igazi koncertzenekarrá nõtte ki magát. Karrierjük felfelé ívelõ szakaszában kapták rendesen az ívet azoktól, akik szerint a rock and rollt gitárokkal, dobokkal, meg élõ énekhangokkal csinálják. Az ortodox rockerek közül sokan akkor enyhültek kicsit, amikor keményedett a társulat hangzása. Példa erre Firestarter (A tûz csiholója) címû daluk, mely jó pár korábbi fanyalgót elismerõ bólogatásra és eszeveszett ugrálással fûszerezett táncra bírt. Mint minden besorolhatatlan, címkézhetetlen banda, a Prodigy is következetesen járta saját útját addig, míg egyszer csak valahogy eltûntek a fõsodorból. Napjainkra már nem kapja fel senki a fejét, ha új anyagot jelentetnek meg, de a koncertszínpadokon aktívan felbukkannak. Magyarországon talán csak a Faithless játszott többször, mint õk, lehettek már nálunk úgy tízszer, de pontos adatot alapos netes nyomozás után sem találtunk. Maga a zenekar is meglepõdött, amikor 2012-ben Budapest díszpolgárjaivá avatták õket. Howlett szerint: “A Prodigy zenéje Prodigy-fajta zene és kész.” Ennél frappánsabb meghatározást mi sem találhattunk volna ki. Az biztosnak látszik, hogy a banda bulija igazi, generációkon átívelõ eseménynek ígérkezik, melyen ugyanúgy felbukkanhat az öltönyét laza pólóra cserélõ negyvenes bankár, mint a fesztiválról fesztiválra ugráló, húszas évei elején járó egyetemista.

Az alakulási évét tekintve majdnem a Prodigy-vel egykorú, ám a jóval könnyedebb eurodance stílusban utazó 2Unlimited is ellátogat hozzánk idén. A két producer-zeneszerzõ, Jean-Paul DeCoster és Phil Wilde által grundolt csapat a kilencvenes években élte fénykorát. Az elõtérbe állított dekoratív énekesnõ, Anita É. és a mellé tett rapper, Ray Slijngaard profin adta el a profin elõkészített produkciót. Stúdiókban és ötletelõs tréningeken kiötlött, termékként eladott popprodukciók azóta léteznek, mióta modern zenérõl beszélünk. Épp csak a körítés, meg a zenei kulissza változik az adott divatnak megfelelõen, a lényeg azonban ugyanaz. Az, hogy a közönség ezt újra meg újra bekajálja, bizonyítja a recept életképességét. Az ilyen formációk esetében bármilyen mondanivalót számon kérni dõreség, itt csak a feltétel nélküli szórakoztatás a cél, s ez jól is van így. A tizeniksz évvel ezelõtt elfelejtett, eltûnt 2Unlimited most meglovagolja a kilencvenes éveket felidézõ retró hullámot és elmegy mindenhová, hogy felidézzen egy olyan korszakot, amikor a ma bulizni járók még nem is éltek. Táncra fel!

“Messze innen, messze innen azon a földön, ahol a nap sohasem kel fel/ Messze innen, messze innen a narancsfelhõkkel tarkított ég alatt” - énekli a legutóbbi évek legüdítõbb popzenei felfedezettje, Alle Farben. Azaz nem õ, hanem a dalban közremûködõ Graham Candy. Mindenesetre az, aki azt állítja, hogy még sosem hallotta ezt a dalt, az mostanában valószínûleg a szobájában gubbasztott internet kapcsolat, rádió és televízió nélkül. Amúgy Alle Farben eredetileg a Szoba Ferenc (Franz Zimmer) névre hallgat és Berlinben született. Valamikor festõnek és grafikusnak készült, de egy idõben cukrászdai felszolgálóként is dolgozott, mígnem beindult karrierje. Miután a Soundcloud-ra feltolt zenéi egyre több embernek jöttek be, egyre nagyobb és nagyobb helyeken lép fel. Sikerének titka egyrészt az, hogy jó érzékkel válogatja meg, kikkel dolgozik, másrészt a felhasznált elektronikus zenei alapokkal elegáns könnyedséggel párosítja legjobb pophagyományokból táplálkozó dallamait. Friss és energikus elõadásra számíthatunk, ha ellátogatunk koncertjére.

Berlinbõl érkezik Carlott Boss, azaz Nod One’s Head is a Campusra. Szerintem biztosan együtt utazik majd Franz-cal, hogy pénzt és idõt spóroljanak meg. A 2011-ben alapított formáció szintén az elektronikus csapáson halad és araszol módszeresen elõre a saját maguk által eltervezett úton. Van egy sztori - ki tudja, igaz vagy sem - miszerint Carlott az iskolában igazi zárkózott lány volt. Akkor még senki sem hívta Boss-nak azaz fõnöknek, senki sem ismerte fel a benne szunnyadó tehetséget. Kitartása és tehetségének a lehetõségekhez képest maximális kihasználása példa lehet sok mai, önbizalomhiánnyal küzdõ fiatal számára.

“Valami bûzlik Dániában” - hangzott el a Hamlet-ben, de ezúttal nem színházi berkekben kalandozunk, hanem egy Dániából érkezõ zenekart ajánlunk. A Lukas Graham a pletykák szerint egy graham-cipók sütésében jártas pékrõl nevezte el magát, de ez - mint oly sok jól hangzó történet - nem igaz. Valójában az énekest hívják így. A négytagú bandát tavaly fedezték és kapták fel világszerte. A Hét év (7 Years) címû slágerük mesterien felépített perfekt popdal, jelenleg nagyjából félmilliárd megtekintésnél tart a youtube-on. A dalban egyébként felsorolják mindazt, amit az elkövetkezõ években el akarnak érni. Hazájukban már 2011 óta elismert bandának számítanak, de a 2016-os világsiker után ebben az évben világ körüli portyán vesznek részt. Nekem a kedvencem tõlük a lendületes, gyerekkórussal megspékelt Mama Said, melynek jó hangulatú videójában a stúdió- és koncertfelvételek mellett “ellátogathatunk” az egykor hippik által alapított Christianiába is. Az biztos, hogy ezek az arcok úgy játszanak popzenét, hogy nagyon jó érzékkel egyensúlyozva még épp megmaradnak a jó ízlés határán. Magyarul: nem nyálasak.

Manapság már persze ledõltek a határok. Ki hinné azt, hogy húsz, vagy inkább harminc évvel ezelõtt szinte ölre mentek egyes bandák rajongói? Mára elmosódtak a mûfaji korlátok, mondhatni, tombol a posztmodern a pop-rock porondon. Innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit, csipegetünk ezt-azt, amazt, s közben igyekszünk jól érezni magunkat. Tegyük ezt a Campus Fesztiválon is!