Nemcsak tanulmányozta a sámánokat, de Dél-Koreában a segítõ szellemeket is szórakoztatta Hoppál Mihály etnográfus professzor, aki a törzsi szertartásokon készült fotóit a Debreceni Egyetemen is bemutatta.

A samanizmussal foglalkozó kutató 1966-ban szerezte a Debreceni Egyetem jogelõdjén diplomáját, elsõ, komoly felháborodást keltõ kiállítását még hallgatóként rendezte az egyetemen. „1962-ben nagybotrányt kavart az absztrakt festményeimbõl és grafikáimból rendezett tárlat, ugyanis akkoriban a szocialista realizmus volt az elfogadott irányzat, absztrakt festészetet emlegetni sem lehetett. Fiatalként azonban megpróbáltunk avantgárdok lenni. Az akkori Hajdú-bihari Naplóban nagy támadás is érte a kiállítást, de túléltük” –emlékezett vissza a 60-es évek viszonyaira Hoppál Mihály, aki a néprajznak azt az ágát erõsítette, amely a vizuális megközelítésre helyezte a hangsúlyt.

„Az emberek egyre kevesebbet olvasnak, de legalább a képeket megnézik” – indokol a professzor. „Amikor a sámánirodalmat elkezdtem tanulmányozni, azt láttam, hogy egyfajta képtelen, képek nélküli néprajzot mûveltek még a legelismertebb professzorok is. Vettem egy kamerát és úgy gondoltam, hogy amit látok, azt megörökítem, mert az hiteles dokumentumként mutatja be a jelenségeket, hiszen a leírás sokkal szubjektívebb. Hiába írtam le este, amit napközben megfigyeltem, kicsit regényszerû lett a szöveg. Az angolszász szakirodalomban fel is tették a kérdést, hogy néprajz és antropológia címen valójában regényeket írunk-e. Voltak olyanok, akik tényleg eladható történeteket kovácsoltak a terepen látottakból, a 60-as évek amerikai diáklázadásainak és drogkultúrájának kezdetén Carlos Castaneda az új-mexikói sivatagban találkozott egy sámánnal, amibõl egész sorozatot írt és milliókat keresett vele.”

A sámánokat nem véletlenül hozzák összefüggésbe a laikusok a mesterséges mennyországokkal, a közfelfogás szerint egy-egy szertartás elején olyan pszichedelikus szereket alkalmaznak, amelyek megnyitják a tudat számára az utat és lehetõséget egy másfajta élmény eléréséhez. Hoppál Mihály Dél-Koreától kezdve Kínán át egészen Szibériáig és Kubáig tanulmányozott a helyszínen sámánkultúrákat, s a növényi eredetû hallucinogének mellett más tudatmódosítókat is megfigyelt.

„Dél- és Közép-Amerikában tényleg használták ezeket a szereket a tudatállapot eléréséhez, de például Szibériában csak ritkán, ugyanis ott nagyon mérgezõ bolondgomba termett, ma már egyáltalán nem alkalmazzák ezeket. A dob egyébként unit elég nekik, a dob ritmikus ütögetése, a hanghatás vagy egy jó tánc is elég volt a sámánoknak a megváltozott tudatállapot eléréséhez. Gondoljunk csak arra, hogy amikor szerelmesek vagyunk, vagy drukkhelyzetben a vizsgák elõtt, ezek szintén megváltozott tudati állapotokat eredményeznek” – avatott be a tudatállapotok szivárványába Hoppál Mihály.

A kutató pályája során Ázsiában és Amerikában is a helyszínen tanulmányozta a samanizmust, ahol járt, igyekezett fotókat és filmeket is készíteni, amiket a Magyar Televízió is bemutatott. „A fotók jelentõsége, hogy ezek dokumentumértékûek, soha nem szóltam bele, mit csináljon a sámán, hogyan álljon be a kép kedvéért. Valójában nem is érdekelte õket, hogy fotó készül róluk, ugyanis amikor egy szertartás elkezdõdik, a sámán a szellemekkel van elfoglalva, nem a messzirõl jött utazóval, aki kérdéseket tesz fel neki.”

Kutatásai során azt sem kerülhette ki, hogy egy-egy szertartás részévé, ne csak megfigyelõjévé váljon. „Dél-Koreában kötelezõ beszállni a szertartásba, a sámán odajön az emberhez és felhívja, hogy õ is táncoljon, mindenkinek kötelessége a segítõ szellemeket szórakoztatni, miközben a sámán a szellemeket szólítja. Ráadásul még fizetni is kellett, a sámánok ugyanis sok áldozati ételt, italt – amit fröcsköltek – és ajándékot vettek a szellemeknek” – mesélt kalandjairól HoppálMihály.