Az Agóra Tudományos Élményközpont célja, hogy a természettudományokat közérthetővé, hozzáférhetővé és szerethetővé varázsolja a nagyközönség számára. Az Agóra nyitva van, lehet menni és játszani.

Ha középiskolában élményszerűen ismerkedtünk volna a természettudományokkal, akkor valószínűleg nem a Video Presszóban vagy a Bakelitban ülünk helyettük. Legutolsó kémia óráim egyikén feleltem a táblánál, amikor azt a mentő kérdést kaptam, hogy az alkohol oldódik-e vízben. Becsapós, gondoltam, így nemmel feleltem. „Laci, ittál már te sört?’ – kérdezte a tanárnő, már-már sugallva a helyes választ, mert látott egy-két rendezvényen. Ennyire emlékszem kémiából, plusz arra, hogy az egyenletek rendezését képtelen voltam megérteni. Sok volt benne a szám. Azokkal volt bajom fizikából is, egy dolog maradt meg, még ötödikből, hogy cészeremszerdeltaté a hőmérsékletváltozás képlete, vagy valami ilyesmi. Azon kívül ott is mindig csak számoltunk. 

A fizikát abban az időben kezdtem élvezni, amikor a Debreceni Összefogás a Fizikáért Egyesülettel nyári fesztiválokon kísérleteztünk. Néhány nap után már én magyaráztam az elvet a közönségnek, és hittek nekem. Soha Feri, az egyesület egykori vezetője az Agórában fizikusként kalauzolt minket a kísérletek, játékok, szimulációk és a természettudományos izgalmak világában. És úgy élveztük, mint a gyerekek.

A Botanikus kert mellett található tudományos élményközpont földszintjén a piruetten forogtam, ami a „perdület-megmaradás törvényét mutatja meg, ha fellépünk rá és nyújtott kézzel lendületet veszünk, akkor lassú forgást kezdünk, ha behúzzuk magunkat a forgástengelyhez, akkor begyorsulunk”, magyarázza Feri, miután leszálltam és azzal az érzéssel küzdök, mint egy átmulatott hajnalon egy vödör bakardikóla után. A szemünk és az agyunk kölcsönösen becsapja egymást egy sor játékot kínáló teremrészben: összemossuk arcberendezéseinket, ellenkező kézzel integetünk magunknak, mint azt gondoltuk és még tükörlabirintus is van, komolyan élvezetesebb, mint az elvarázsolt kastély a vidámparkban. Úgy játszunk, mint a gyerekek, bölcsészek a természettudományok kalandparkjában, ahol minden jelenség hátteréről elolvashatjuk a rövid és érthetően fogalmazott magyarázatot. Persze azért visszaadni egyiket sem tudom, okoskodni, és abban a pózban tetszelegni nem akarok, hogy idemásolom a lefotózott szövegeket mintha tutira érteném. Jobb is ez így, hiszen a lövöldözés a Lenz-agyúval vagy Öveges professzor kísérleteinek a személyes kipróbálása mindenképpen megér egy újabb látogatást, hiszen ez nem egy olyan múzeum vagy foglalkozás, amit egyszer megnézünk, részt veszünk rajta és utána többet nem. Néhány éve Berlinben kultúrsokkot kaptam a múzeumszigeten: nyilván nem egy csonka napba kellett volna besűríteni az egészet, mert így a végén szinte úgy rohantam a termekben, hogy köcsög-köcsög-köcsög, szobor-szobor-szobor, pedig tényleg nem hull le rólam úgy a kultúra, mint másról a ruha. Berlinbe visszavágyom, de a múzeumszigetre azóta sem. Na, az Agóra nem ilyen. Mennék újra, lemérném ismét a gyorsulásomat, irányítanék robotokat, fütyülnék egy fakutyának vagy a periszkópon át körbepillantanék a Nagyerdőn.

És a csillagvizsgálót igazán működés közben nem is láttuk, holott van éjszakai eget és a napkorongot is vizsgáló távcső, a kupola pedig forog közben, vele forognak a távcsövek, szóval az egész tényleg olyan, mint egy tudományos élményközpont, a névadásánál ezúttal nem lőttek mellé.

Ha egyszer lesz egy gyerekem, elviszem havonta. És több napon át nézem meg vele a Museumsinsel káprázatos gyűjteményét Berlinben.